molyos adatlap

Már az első száz oldal olvasása után meg akartam égetni a könyvet. Egyszerűen borzadály. Határozottan jobban éreztem volna magam, ha legalább kirúgják a picsába.

Becky Bloomwood egy ostoba 25 éves gazdasági újságíró. Nem az észbeli képességeivel van gond, mert egyébként egy okos nő, de ostoba a felelősséghez, amivel a felnőtt élet jár. Minden gondját a vásárlással oldja meg, majd elfelejti, hogy mit vet és minek is vette meg őket egyáltalán, de mégsem tud ellenállni még egy ronda faragott tálnak sem, mert az szerepelt a Vogue-ban.

Ezek után, hogy így áll az egészhez és már üldözik a bankok, mellesleg ott lógja el a munkát, ahol nem szégyelli és sehol nem szégyelli a megoldást mindig még több vásárlás jelenti. Mellesleg kóros hazudozó, a legjobb barátnőjének és lakótársának is folyamatosan hazudik, a főnökének hazudik, a szüleinek hazudik, a bankoknak természetesen hazudik. Hol torokgyulladása van, hol eltört a lába, esetleg a nénikéje, vagy a kutyája hunyt el. Mindegy, csak meneküljön a felelősség elől.

Azt reméltem, hogy legalább a végére tanul valamit, bármit abból, hogy felelősséget kell vállalni. De nem. Sőt, a végén még jutalmat is kap. Egy menő állást és egy multimilliomos pasit, akinek szintén tuti hazudott jó párszor. Nem mondom, hogy legyen egy laza chick-litnek valami tanulsága, de a felelőtlen életvitel még jutalommal is párosul egyáltalán nem dobott fel.

Egyetlen folytatást sem olvasok én el ebből a sorozatból. SOHA!