Talán mágikusnak realizmusnak lehet nevezni azt, amit Baricco művel a regényeiben. Nem vagyok egy nagy műfaji guru, de ez a kifejezés, ami elsőre eszembe jut, amikor olvasom a műveit. Eleinte nem hittem volna, hogy ennyire fog tetszeni ez a kötet. Valahogy olyan idegen volt, mintha fordítót váltottak volna, nem? Nem olvastam még minden Bariccot, de amiket eddig igen, azokat Székely Éva fordította, itt pedig kaptunk egy új embert. Teszem hozzá, nagyon tetszett.
De nem csak az új fordító miatt kapott kicsit új hangot a történet, hanem az állandóan változó nézőpontok miatt is. Először bevallom meg is zavarodtam kicsit miatta, de végül ehhez is hozzászoktam. Érdekelne, miért nem bújt soha a férfiak fejébe. Mindig csak a nők. Az ifjú Ara, az Anya, vagy a Lány. Nekem hiányoztak kicsit a férfiak. Érdekelt volna, mi a Bácsi titka, ő mi elől menekült a Családhoz. Mi jár az Apa fejében, ilyenek. Aztán jöttek a hirtelen kitekintések(?) Baricco életére és az alkotás folyamatára. Ehhez is hozzá kellett szokni.
Az erotika nem zavart. Ez Baricco, mindig van erotika. Ebben a kötetben hangsúlyosabb volt, mint az összes többiben. Főleg a vérfertőző kapcsolatok döbbentették meg az embert, de ha így utólag nézem őket, azok is sok mindent megmagyaráztak az Arával kapcsolatban.
A vége pedig nagyon ütött. Az utolsó mondatok, a Fiú visszatérése. Imádtam őket. Már csak párat kell elolvasnom a magyarul megjelentek közül, de eddig még mindent szerettem. Úgy érzem továbbra sem fogok csalódni.
