Tudjuk, hogy mekkora Cormoran Strike rajongó vagyok. Egyes számú BIZONYÍTÉK. Kettes számú bizonyíték, hogy az eddigi könyveket (az utolsót leszámítva, de az is jön megint hamarosan) már háromszor olvastam. De A selyemhernyót nem szerettem különösebben az első két alkalommal. Nekem ez már túl extrém volt.
Owen Quine nem egy kellemes ember, de ilyen groteszk halált még ő sem érdemelt, nekem ez már túlzás volt. Igaz, egész sokáig nem is derült rá fény, mondhatnám szerencsére. Ráadásul túlságosan megismertük irodalmi munkásságát, nem csak a Hubbart vétkét, hanem a Balzac testvéreket is. A Bombyx Mori "csak" feltette az egészre a koronát. Szóval itt nem voltam épp rajongója a könyv a könyvben jelenségnek. Soha az életbe még csak a kezembe sem vettem a Quine-éhoz hasonló stílusú könyveket és nem is igen tervezem.
Ugyanakkor szerencsére egyre jobban kibontakoznak olyan apróságok, amikért imádom Robint. Ez a csaj egy kész csoda, és ha Holliday Grainger nem lesz képes hozni ezt a csodát, amit én várok, cseppet csalódott leszek. (Bár mire ez a poszt kikerül, már rég túl vagyunk a premierren, szóval...) A köcsög Matthew is egyre inkább kimutatja a foga fehérjét és megcsillogtatta azt, miért is emlegetjük mi a kolleginákkal csak köcsög Matthew-ként. Ez a pasas egy basáskodó fxxz. Bepillanthattunk kicsit Strike gondosan titkolt életébe és baráti körébe is, ami sokat tett hozzá a személyiségéhez, plusz biztosan baromi jól fognak jönni ezek az infók valamikor a közeljövőben.
Harmadik olvasásra sem tudom teljesen alátámasztani, miért gyanúsította Strike azt, akit. De tényleg. Ezért nem megyek nyomozónak. Persze, a végén mindent megmagyarázott szépen, de mi volt az, amitől mégis minden a helyére kattant.
Alig várom, hogy a harmadik kötetet is újraolvassam!
