Elolvastam életem első Wass Albert könyvét. Mert anyának megvan a teljes sorozat és jó régen ajánlotta egy munkatársam. Eredetileg a hangoskönyvet kezdtem el, de annyira zavart benne valami, hogy inkább a kötettel folytattam.
A regény eleje olyan volt, mintha egy hosszan kifejtett székely viccet olvasna az ember. Oké, lehet érte megkövezni. A székely ember csalafintasága és makacs élni akarása sütött minden oldalról. Akármit hozott is rájuk a történelem, Tánczos Csuda Mózes és családja csak ment tovább és mindent túlélt.
Aztán a mindent átható humor lassan átadja helyét a fájdalomnak és a szomorúságnak, ahogy egyre inkább haladunk előre időben a háborúban. Mózsit először csak kiképzésre viszik el még a kötet elején, ahol mindenből kivágja magát, de aztán elkerülhetetlenül a frontra is elkerül. Itt pedig már látszik, hogy ember embernek farkasa. Neki pedig nincs választása, mint túlélni, mindenáron.
A vége nagyon tetszett. Nem adják fel, mennek tovább. Együtt, egy családként. Mindegy, hogy minden elveszett. A ház leégett, az almafákat kivágták, a lényeg, hogy a család él és újra együtt van.
