molyos adatlap

Négy év után újra elolvastam ezt a könyvet. Újra elvarázsolt ez a történet és még mindig ajánlom mindenkinek ezt a csodát.

Charlie most lép be a nagykamasz korba, vagyis a gimibe. 15 éves, visszahúzódó kölyök, két nagytestvérrel, akinek a legjobb gyerekkori barátja alig egy éve lett öngyilkos, őt pedig kórházban kezelték feltehetően a megrázkódtatás miatt. Ez szerintem nem spoiler. Az első oldalakon kiderül.

Annak dacára, hogy milyen magába forduló, azért megvan benne az élethez szükséges lazaság is, hiszen ő keresi a kapcsolatot későbbi legjobb barátaival, Patrickkel és Sammel, akik már végzősök. A saját korosztályában pedig nem igazán találja a helyét. Túl okos közöttük és ezt fedezi fel benne irodalomtanára, aki különböző extra könyvekkel és fogalmazási feladatokkal látja el. Charlie önkifejezésében beálló fejlődést mi is szorosan követhetjük nyomon, mert a regény levelek sorozataként íródott meg, amiket C. egy ismeretlen barátjának ír, teljesen névtelenül, a neveket is megváltoztatva. Az elején még kissé darabos, gyerekes tőmondatos fogalmazás egyre inkább összeszedett, összetett kifejezésmódnak adja át a helyét, amit élvezet olvasni.

Persze nem csak Charlie különleges különc ebben a sztoriban. Patrick és Sam is megérik a pénzüket, nem is beszélve a köréjük gyűlő baráti társaságról. Azt hiszem, ha ők nincsenek C. mellett, nem viselte volna ilyen jól a gimi első, legnehezebb évét. Az érettségijük után pedig biztosan erősebben tér majd vissza másodikba, mert ő már tudja, tényleg tudja, milyen az élet. Nem kell eljátszania a menő csávót, ő valahol tényleg az. Ami hihetetlen, mert nem olyan a karakter. Egyszerre nagyon felnőtt (ld. a nővére esetét), másrészt nagyon gyerek tud lenni.

Őszintén szólva engem a mai napig totál felkészületlenül ér a kötet végi felfedezés, hogy végül mi is történt Charlie-val, miért is olyan különc, amilyen. Hiszen semmi előszelét nem láttam a dolognak. Még furának sem lehet nevezni a bizonyos személy emlegetését, mivel szoros volt a kapcsolat. Derült égből villámcsapás, de tényleg.

Remek történt ez a felnőtté válásról, a másságról, a kívülállásról és annak elfogadásáról. A film pedig annyira jól sikerült, hogy Logan Lerman nálam még mindig ebből él és minden balul sikerült választását hajlandó vagyok neki elnézni, mert ő volt az én Charlie-m.