Nagyon megindító volt a kamasz fiú története. Amit furcsának találtam benne, hogy az egész regény során egyszer sem hangzott el a neve. Vagyis egyszer elhangzott és ki lehetett következtetni belőle, deelég erős akcentussal hangzott el. Így olyan volt, mintha az egész bármelyik zsidó kamasz fiúval megtörténhetett volna. Természetesen meg is történt.
Éppen azért mert főszereplőnk egy 14 éves fiú volt, hihetetlen naivsággal és elfogadással nézett a történtek elé, a rendes gyerek nem lázadozik semmi ellen. Igazából nem is volt aktív, csak sodródott, mindent elfogadott, amit kapott. Teszi, amit elvárnak tőle, barátságokat köt és elszakad a barátoktól. Úgy éreztem az egész inkább belső monológok sorozata volt, nem is történtek meg igazán a dolgok, szóval elképzelni sem tudom, hogy nézhet ki a film, amit mindenképp meg fogok nézni.
Hihetetlen volt, hogy végig gyerekként tekintettem rá, mégis, amikor a regény végén hazaért, azt éreztem, hogy egy felnőtt férfit látok magam előtt. Egyrészt a táborban, a többiek között az együtt átélt borzalmak között is gyerek maradt, de otthon éppen az átélt szenvedések miatt lett teljesen felnőtt. Érdekes volt ez a kettős érzés.
A kedvenc szereplőm egyértelműen Citrom Bandi volt. Ő volt az erős, aki vitte magával a kölyköt, aki mindenképp haza akart jutni és nem volt hajlandó lemondani erről az álomról. Ő lehetett volna mindenki példaképe. Azt hiszem, ha ő nincs mellette a kölyök nem éli túl.
Összességében nagyon tetszett és örülök, hogy elolvastam.
52 könyves kihívás: 45. Egy könyv, aminek egyszavas a címe
