Ez egy jó év. Már a második Saramagómat olvastam el egy éven belül. És ez nem mindig jön össze, mert Saramagóhoz erő és kitartás kell. De érdekes módon nem mindig. Amikor történelmi jellegű regényeket ír, ide sorolom a Kolostor regényét és az Elefánt vándorútját, egyszerűen átrepülők a sztorin és élvezem minden percét. Ellenben mikor napjainkban játszódó, kissé mágikusabb a regény, teszem azt Vakság, Megvilágosodás (ezt a könyvet még mindig nem bocsátottam meg neki), akkor időre van szükségem. De akármelyikről is legyen szó, én szeretem. Szerencsére még számos regény vár rám, az életműve felét szerintem még nem olvastam, egy részük pedig el sem érhető magyarul...
A történet főhőse Ricardo Reis nevű orvos, aki 16 Brazíliában töltött év után tér haza Portugáliába többek között azért, mert hírét vette barátja, Fernando Pessoa halálának. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Ugyanis Reis doktor nem csak Pessoa barátja és költőtársa, hanem Pessoa teremtménye is. Soha nem létezett. Mégis hús-vér szereplőként látjuk, aki viszonyt folytat a szobalánnyal (nagyon bírtam a lányt), szerelmes lesz egy ifjú hölgybe (őt annyira nem kedveltem), visszatér az orvosláshoz. Nem mellesleg pedig számos alkalommal elbeszélget Pessoa szellemével. Mindezekhez adjuk hozzá a harmincas évek Európáját, a fasizmus és a nácizmus előretörését. Érdekes egyveleg jön ki belőle.
Engem mindig az lep meg legjobban, hogy ateista létére Saramago milyen sokat foglalkozik a vallás és a hit kérdésével. Eddig majd minden regényében találtam egy fontos, valláshoz kapcsolódó jelenetet. Jelen esetben a doktor úr elmegy Fatimába és várja a csodát. Na jó, azért megy Fatimába, hátha találkozik Marcendával, de a végén csalódik, amiért elmarad a csoda. Furcsa ember ez a doktor. És Saramago is. De épp a furcsaságukat szeretem.
