A sorozat első kötetét utáltam. De a megvetetettem talán jobban kifejezi, amit éreztem. Így ezt szuper alacsony elvárásokkal vettem kézbe. Na azt a lécet már nem volt nehéz megugrani. Az élmény tehát egyenesen javult.
Azért félreértés ne essék, továbbra is hemzseg a szóismétlésektől és a kontinuitási hibáktól. Az egyik kedvencem az volt, amikor Áron, az ügyész haláláról számol be a 203. oldalon, majd a 295. oldalon az Áronnal való előző esti beszélgetést említi, ami az eltelt idő hossza miatt is lehetetlen, ha csak nem szerzett be egy léleklátót az adott szereplő.
A szemére vetném azt, hogy úgy ír, mint egy mocskos, szexista, hímsoviniszta pasas, aki szerint a nők semmire nem jók és jobban tennék, ha a sarokba ülnének és megfőznék az ebédet, netán kivasalnának. Ezt az érzést úgy sikerült bennem elérni, hogy a főszereplő egy nő. Nem is értem. Többször is kellemetlenül éreztem magam a történet kapcsán és ha már valaki elvileg erős nőket ír, akkor bánjon velük tisztelettel. Elvileg kedvelnünk kellene ezeket a nőket, hiszen milyen vagány, bad-ass Rosa Diaz típusú nők, de a rájuk aggatott sztereotípiák miatt egyenesen megvetendőek lesznek
A szereplők továbbra is egysíkúak, nem tudunk meg róluk semmit, csak a külsejük és szexuális potenciáljuk a fontos. Az egész kötet gyakorlatilag egy végtelen párbeszéd, ami alig tartalmaz leírást. Azok akkor következnek, ha egy verekedést, esetleg egy épületbe való behatolást, gyilkosságot kell leírni. Belső monológ, környezetleírás, bármi ami színesebbé tehetné a sztorit, kimarad. Teszem hozzá, olykor vannak gondolatok, amik abban merülnek ki jobbára, hogy milyen dögös a pasas, mennyire dugható a csaj.
Bár az alacsony elvárásaimat felülmúlta, de még mindig nem jó. És ahogy elnézem, sokáig még nem is lesz az.
