Nagyon szerettem ezt a könyvet. Bár igazán nem értem, hogy az alig 300 oldalból miért kellett 50-et elpazarolni a vámraktár leírására az elején. Mintha izgatna a dolog. Ráadásul az csak feltartott. Szó szerint. Eltartott vagy két napig, amíg azon a részen átverekedtem magam. Aztán persze nagyon szépen beindultak a történések és nagyon szerettem az egészet, de a bevezetés...
Egyet kell értenem Pearl véleményével. Amilyen kicsi lány, olyan jól látja a világot. Dimmsdale tiszteletes egy gyáva alak, aki csak a végső pillanatban képes felvállni a "bűnét". Megértem, mit szeretett benne Hester, mert egy karizmatikus, vonzó figurának tűnik, de közel sem olyan erős személyiség, mint amilyen a nő, Hester pedig erős férfit érdemelne maga mellé, hiszen nem futamodik meg, egyenes gerinccel viseli magán a jelet. Sőt kivívja Salem lakóinak tiszteletét. Tényleg nem hittem volna, hogy egy férfi képes ilyen erős női karaktert írni az 1800-as évek közepén. Le a kalappal.
Nem is hiszem, hogy Hester és Arthur boldogok lettek volna, ha sikerül a tervük. Arthurt nem olyan fából faragták, aki képes lett volna csendben meghúzni magát az őshazában és nem kiállni a szószékre. Az volt az ő valódi eleme. Szerintem eleve azért nem vállalta fel Hestert, mert félt a pozíciója elvesztésétől is. A dokival kapcsolatban ellenben nincs kétségem, ha valóban követte volna őket a hajóra valahogy véletlenül egy viharos éjszakán tuti lezuhan a fedélzetről. Nem azt mondom, hogy Hester megölte volna, csak egy kicsit megtaszajtja. Hogy pofára essen, aztán kicsit mellé ment volna. Hupsz, van ilyen. Vesszen az a mocsok disznó. De ezt sajnos már nem fogjuk megtudni. Kíváncsi lennék, hogy Hawthorne hogy látta a dolgot.
