Mivel két regényről van egy köteten belül, ezért mindkettőt külön-külön kell értékelni. Mindkettő megegyezik abban, hogy romantikus LMBT történet magyar írónők tollából.
Talált celEB
Egyszerűen elviselhetetlennek tartom az állatok bántalmazását. Ezért igyekszem kerülni minden állatokkal kapcsolatos könyvet és filmet. Hatalmas sikernek tartom, mikor valahogy sikerül átverekednem magam egy ilyen könyvön. Az alaphelyzet itt is az, hogy egy nagyon menő lapkiadó tulajdonosa, aki anno oknyomozó újságíróként indult, Arthur egy állatkínzási ügybe veti bele magát, miután elcsapott egy tacskót az utcán és elvitte az állatorvoshoz.
Ennek a nyomozásnak a kapcsán ismerkedik meg a Külvárosi Állatvédők csapatával, aminek tagja Chip. A levegő azonnal felforrósodik, a srácok egymásnak esnek. Bár a külvilág úgy tudja, hogy Arthur hetero, valójában még nem mert előbújni, hiszen annak következményei vannak, főleg a gazdasági körökben. Alig pár ember tud róla. Köztük legjobb barátja és egyben titkárnője, Shy. Shy a kedvenc szereplőm az egész történetből. Imádtam a talpraesett csajt, aki semmitől nem riad vissza, mindent elintéz és mindenkit helyre tesz.
Persze, hogy a srácokra is visszatérjek, Arthur és Chip kapcsolata bár nem tökéletes, vannak benne döccenők, például, hogy Arthur nem akar kockáztatni, de ők ketten mégis kiegészítik, támogatják egymást. Jó hatással vannak a másikra. Nem versengenek. Érdeklődnek a másik dolgai iránt. Igazi támogató, szerető kapcsolat, ami totálisan egészséges.
Persze volt olyan, ami nem tetszett. Egész pontosan Vero. A borzasztóan explicit szex nem is érdekel, de az, hogy egy kiskorú, 17 éves lány rámászik egy nála vagy 10 évvel idősebb pasasra, amit még szeretett bátyja is határozottan támogat az kicsit kiverte nálam a biztosítékot. Hol a fenében vannak a szüleik?
Egyébként stílusra a vagy 10 évvel ezelőtt olvasott kedvenc slash jpop fanfictionökre emlékeztetett. A neveket cserélhettem is volna Kaméra és Jinre. Imádtam őket. A kedvenceket többször újraolvastam. Szóval ezt abszolút nem kritika. Csak mondom.
Nem játék
Amennyire szeretőnek és támogatónak éreztem Art és Chip kapcsolatát, ebben milliónyi figyelmeztető vörös zászló lebegett a szemem előtt olvasás közben. Részemről nagyon nem volt rendben Tony és Wes kapcsolata. Megértem, hogy mindketten csak sérüléseket szenvedtek korábbi kapcsolataikban, de ez nagyon nem volt egészséges.
Attól a pillanattól, hogy megismerkedtek kb. a történet kétharmadáig csak bántották egymást. Nem fizikálisan persze, hanem lelkileg, bár olykor úgy éreztem az előbbi is csak pillanatok kérdése lenne. Mondjuk helyette általában inkább vad csókcsatákba kezdtek, ami szintén nem volt nyerő az adott szituációban.
Bár mondhatnám, hogy a végére megjavult ez a mérgező kapcsolat, de még az utolsó mondat után is úgy éreztem, hogy ha tovább követnénk a srácokat, előbb-utóbb eljutnának odáig, hogy a szomszédok csendháborítás miatt kihívnák rájuk a zsarukat, mert összeverekedtek. Sajnos nem szerettem őket. Nem egymáshoz valók. Nagyon nem.
Mindezek ellenére a stílus bejött. Szépen, olykor szinte már költőien voltak megírva a jelenetek. Nagyon szépen sikerültek a felbukkanó dalszövegek is, de ez nem sokat tud tenni egy ilyen ártalmas kapcsolat tompítására.
Bár Hayden stílusa tetszett jobban egy hajszálnyival, mégis inkább Beccától szeretnék többet olvasni. A Csendkirály itt van kölcsönben a polcomon, de kicsit félek elolvasni.
