Azt hiszem, mondhatom a Vicious elolvasása után, hogy Schwab az én íróm.
A történetvezetés és a szereplők ugyanannyira megfogtak, mint a Monsters of Verity részeinél. A morálisan kétes, sőt bizonyos szempontból egyenesen gonosz karaktereket sikerült teljesen emberivé és szerethetővé tennie.
Ugyanakkor nem halt ki belőlem a több éves hittan és katolikus iskolai neveltetés, bár nem tartom magam kifejezetten vallásosnak, de Eli megszállott hite, amivel isteni parancsnak és az Úr akaratának tulajdonítja tetteit kicsit visszatetsző volt. Mert ahogy Saramago vallással kapcsolatos műveinél is mindig megjegyzem, Saramago Istene nem az én istenem, de Elié sem. Bár valószínűleg itt inkább az ő fejében van a gond.
Mert büntetlenül nem lehet istent játszani.
Ami azonban újra felszabadító érzés volt, hogy nincs romantikus szál. A frász kerülget a sok szerelemtől olykor és mindig üdítő, ha nem kell szenvednem a szerelmesek szenvelgésétől.
Nem is értem, itthon miért nem olyan felkapott, így hogy a fenébe nyomjam angolul nem olvasó ismerőseim/barátaim kezébe? (Nem először érzek így egy csak angolul létező kötet kapcsán és valószínűleg nem is utoljára)
Ezt olvasni kell!
