Míg Saramago esetében tudjuk, mert sok helyen kihangsúlyozta, hogy ateista, addig ilyen infóm Bariccóról nincs. Szóval nem is tudom, hogy viszonyuljak pontosan ehhez a regényhez, mert az az érzésem, nem hívő ember tollából származik.
A négy mélyen vallásos, jótékonykodó, vasárnaponként a templomban zenélő fiatal fiú lassú hitehagyása és felnőtté válásuk nem lesz a szívem csücske. Főleg mert a történet felépítése alapján úgy éreztem mindenről a Nő tehet, aki még maga is szinte gyerek. Akkor is, ha már sok mindenen túl van.
A barátság átalakulása és a négy srác elszakadása szerintem a kamaszévekbe van kódolva. Alig kötötte össze őket bármi az iskolán és a templomon kívül. Talán csak az, hogy titkolva vagy bevallottan, de mindegyiküknek bejött André. Ugyanakkor nem törvényszerű, hogy ő tett tönkre mindent. Sokszor hallottam már, hogy Baricco hatásvadász és álságos, de csak most először éreztem ezt. Kényelmetlenül éreztem magam az olvasása közben és nem azért mert előkerültek a drogok és lebonyolítottak egy édeshármast, míg a negyedik nézte őket.
Helyre kell hoznom a lelkem és a Bariccohoz fűződő kapcsolatom, ezért hamarosan Novecentót kell olvasnom, ami nálam a favorit.
