A horror nekem nem műfajom. Sem filmben, sem könyvben. Gyerekkorom óta utálom. Lehet, hogy gyengék hozzá az idegeim, szóval nagy lelkierő kellett egy gyerek horror elolvasásához is. Oké, nem rettegtem tőle, de anno a meséért sem rajongtam. Most sem.
Először is, az új borító egyszerűen lenyűgöző! Csodaszépre sikerült, kellő mértékben félelmetes, ugyanakkor ezzel a lilával valahol csábít is arra, hogy kézbe vegyem. Aztán jött a bevezető Neil Gaimantől, aki leírta, hogy ezt a történetet lányainak kezdte el írni, a nagyobbnak kezdte el, a kisebbnek fejezte be. Tehát ők is erősebb idegzetűek, mint én voltam. Szerintem szuper, hogy úgy mesélte nekik a sztorit, mintha kvázi a saját házukban játszódna a könyv. Így még félelmetesebb lehetett. Bár állítólag az emberek szeretnek ijedezni.
A történet maga nekem annyira nem tetszett. Már maga a gondolat, hogy a szemeim helyére gombot varrjanak a frászt hozza rám. Igazság szerint a legnagyobb félelmem az. hogy leesek a lépcsőn és kitörnek a fogaim, de ezt szorosan követi a látás elvesztése. Hiszen akkor hogy olvasnék tovább? Tudom, hangoskönyv, de az mégsem az igazi... Nagyon éreztem, hogy nem nekem íródott, mint anno az Alíz Csodaországbann esetében. Lehet, hogy ezért nem tudtam annyira szeretni. Egy gyerek véleménye jobban érdekelne.
