Nagyon felkavaró és dühítő volt ez a könyv. A történet, pontosabban. A könyv tökély. Sok embernek, főleg gyereknek kellene elolvasni és megbeszélni. Mert erről a könyvről beszélni kell. Hiába mondják a szülők, hogy az én gyerekemmel ilyen nem fordulhat elő, mert de igen, előfordulhat. Senki nincs védve a zaklatástól, legyen szó egy 14 éves srácról, vagy egy 30 éves nőről.
A szavak fájnak. Ha az ember sokat hallja, hogy értéktelen szemét, akkor a végén el is hiszi. Mert a szavaknak, ha tetszik, ha nem erejük van. Sajnos Ráber Patrik is kénytelen ezt belátni. Ráadásul két oldalról csodálhatja a szavak erejét. Egyrészt osztálytársai zaklatásának van kitéve, másrészt a színházi csoportban éli át újra szinte ugyanazt csak ezúttal a Lény szerepében. Valahogy mindig veszélyesnek tartom a történetet a történetben, mert általában nem tudnak vele mit kezdeni az írók, de itt a Frankenstein nagyon szépen szolgálta a ki nem mondott lelki hátteret.
A dühömnek pedig fő forrása a semmit meg nem értő szülők és az iskola volt. Még amikor próbálta is használni a szavait szerencsétlen Patrik, akkor sem fogta fel az anyja, mi folyik a fia életében. Mert ilyen vele nem történhet. Biztosan a lány a hibás, hiszen mindenért lehet okolni valaki mást. Kell, hogy legyen valami oka. Attól félek, hogy tényleg vannak ilyen szülők. És van olyan iskola, ahonnan nem a bűnöst rúgják ki, hanem az áldozatnak kell távoznia....
A vége... Két lehetőséget láttam magam előtt. Ehhez képest kaptam egy harmadikat, ami nem tetszett, bár a történetet, így pár nap távlatából azt mondom, ez szolgálta jobban. Ettől függetlenül nem tetszik. Bár ha jobban belegondolunk Patrik maga a Lény és a szavaknak erejük van...
