Egyszerűen most nincs agyam többhöz, mint a könnyed, szinte semmiről sem szóló történetek. Ezeknek a hosszú sorát erősítik Beaton könyvei. Ezeket még képes vagyok végigolvasni, de közel sem olyan rövid idő alatt (értsd pár óra), mint normális állapotomban.
Tehát hősnőnk, Agatha egy álmos tengerparti városkába menekül egy fodrászbaleset elől. De a baj itt is megtalálja, ezúttal egy széttépett bunda és a helyi, nagyon is halott boszorkány személyében. Esküszöm, ahány gyilkosságba keveredik ez a nőszemély az évek során, az valahol nem normális. Sőt, szinte hihetné azt az ember, hogy ő maga a sorozatgyilkos... Bár akkor nem szórakoznánk ilyen jókat.
Bár mivel ebben a részben nem találtam valami szerethetőnek a mellékszereplőket, nem is élveztem annyira. Talán az ezredes volt az üdítő kivétel, de a szálló többi lakóját azt hiszem távolról kerülném el a való életben. Nem is csodálom, hogy Aggie nem találta velük a közös hangot, még akkor is kívülálló volt, mikor már úgy érezte befogadták. Mekkora csalódás lehetett, mikor erre rájött. Pedig ő mindenhol csak beilleszkedni szeretne. És persze a társaság középpontjába akar kerülni, ahol mindenki őt csodálja. Jimmy Jessop a helyi felügyelő pedig egyenesen botrány... (Na jó, Charles és James is megéri a pénzét)
Valljuk be, egy kegyetlen üzletasszonyhoz képest Aggie-be túl sok álmodozás és fantázia szorult. Egy kedves gesztus után mert harangot és esküvőt vizionál, egy nyávogó macska már a gyilkost mutatja meg számára. Egy félmondat miatt borzalmasan méregbe tud gurulni. Szerintem ha ismerném, úgy lennék vele, mint a lelkész úr. Menekülnék a közeléből és hálát adnék az istennek, mikor máshol tölti az idejét.
Valamiért persze mégis olvastatja magát a sztori, hiába panaszkodom folyton Jamesre és Aggie józan paraszti eszét is hiába hiányolom folyton, szóval hamarosan a legutóbb megjelent kötetet is előszedem.
