A molyon jelentkeztem 2 P. G. Wodehouse kihívásra is, szóval azt hiszem, túl fogom adagolni Jeeves és a jó öreg Bertie Wooster kalandjait. Ebben a történetben Bertie kénytelen elhagyni kényelmes londoni otthonát, mert nem hajlandó lemondani a bendzsólele nevű hangszer nyújtotta élvezetekről és emiatt el kell búcsúznia Jeeves-től is, aki szintén nem rajongója ennek a zenének. Bertie régi barátjánál Chuffynál talál menedékre egy vidéki birtokon, ahova mellesleg kedvenc inasa is elszegődött, de sajnos hamarosan befut Bertie egykori menyasszonya, Pauline Stroker és kedves papája, aki nincs meggyőződve Wooster ép eszéről. A társaságot színesíti még Chuffy nagynénje, az ő fia, illetve udvarlója a híres ideggyógyász Sir Roderick Glossop.
Azok voltak a kedvenc pillanataim, mikor Bertie és Jeeves összetalálkoztak és érezte az ember, hogy legszívesebben visszacsinálnák az egész különválást, de túl büszkék hozzá. Szinte láttam őket, amint ellenkező irányba indulva visszanéznek, de mindig épp elkerülik a másik tekintetét és eközben valami borzasztó nyálas zene szól, enyhén rózsaszínes megvilágítással...
Hamisítatlan wodehouse-i szórakozásban volt részem. Bertie önmagában nem olyan szerencsétlen és béna, mint amilyennek Jeeves mellett tűnik, bár mindig jól jön az öreg komornyik jól irányzott segítsége. A vidéki Anglia színe-java jelen van. Borzasztó mókás lehetne színdarab vagy akár film formájában. Bár eddig még jó Wodehouse filmet nem láttam, ami elszomorít. Tényleg kedvet csinált a Wodehouse újraolvasásokhoz, de ha túladagolom a végén már nem fogom annyira élvezni. Igen, szerintem van olyan, hogy könyv túladagolás.
