Én szeretek nyomozni a bűntény után, mikor olvasok egy krimit vagy thrillert. Mindig azt várom, hogy olyan legyen, mint mikor 10 évesen levettem az első Agatha Christie-met a polcról és Miss Marple meglátásaitól elállt a lélegzetem, mert A.C. könyvei alatt soha nem jöttem rá, ki a tettes, vagy csak nagyon-nagyon ritkán. Erre kinyitom A lány a vonatont, felvázolja Paula Hawking a fontosabb szereplőket és még igazából hullánk sem volt, de már tudtam, ki a tettes és hogy nagyjából miért tette.
Ennek dacára azért élveztem, végülis befejeztem, egyszer szórakozásból elment, de nem hiszem, hogy újraolvasnám. Nagyon zavart, hogy Rachel alkoholista és tudtam, hogy ennek lesz valami szerepe a megoldásban, ami pont az volt, amire a legelején gondoltam. Szóval meglepetéseknek nem sok teret adott a történet. Mértanilag alaposan megtervezett szavak és mondatok sorából állt össze egy állítólag hátborzongató történet, ami nem is volt hátborzongató. Olykor voltak pillanatok, amikor megértettem, miért rajonganak ezért az írásért mások, de azok a pillanatok gyorsan elillantak és újabb és újabb kliséknek, korábban már végtelenségig felhasznált szófordulatoknak, történetszálaknak hagytak helyet.
Ezek után a film abszolút hidegen hagy. Persze megnéztem a szereposztást és nem is rossz. Luke Evanst pl. nagyon kedvelem, de valahogy nem tudom elképzelni Emily Bluntot az elhagyott, megkeseredett, kissé hízásnak indult Rachel szerepében. Nem megy.
