Jó sokáig kellett erre a magyar kiadásra várni De megérte! Hannah Kent fantasztikusan írta meg az utolsó halálraítélt izlandi nő történetét. Mi visz rá arra, egy ausztrál írónőt, hogy egy izlandi történetet írjon meg? Izlandon járt egy évet gimnáziumba. Mi visz rá egy ausztál kamaszt, hogy Izlandon töltsön egy gimnáziumi évet? Erre már nem tudom a választ...
Természetesen egy alternatív történetet kapunk ahhoz képest, ami a mai izlandi köztudatban él Agnes Magnussonról. Szerintük boszorkány, hidegvérű alávaló gyilkos, Kent szerint egy megtört, kihasznált asszony, akinek nem volt választása. Ez az átirat így jobban tetszik.
Persze a történet olykor-olykor leült. Ez elkerülhetetlen egy fagyos északon, ráadásul részben télen játszódó történetnél. A hosszú éjszakák alatt nem történhetnek izgalmas események, de itt bontakozik ki szép lassan a történetmesélés és Agnes végre a félhomályos családi szobában hallatja a hangját, mi pedig megérthetjük a motivációját és amatőr pszichológust játszhatunk a magunk szórakoztatására. Agnes minden gondja abból adódott, hogy mert más lenni, mint a társai. Zabigyerek volt, ami ellenérzéseket szült, természetesen. Ugyanakkor lehetőségeihez mérten jó adag ambíció is szorult belé, amit szintén nem értettek meg. Hiszen mire is vágyhatna egy szolgálólány, nem? Talán túl okos volt. A történet Agnese erős nő volt, aki tette, amit kellett és nem hátrált meg az akadályok elől.
Az Agnes és az őt befogadó család dinamikája csodás volt. Eleinte ellenséges, majd lassan felenged a kapcsolat, hiszen együtt küzdenek a túlélésért, még Agnes is, aki tudja, hogy számára nincs menekvés, bár olykor pillanatokra azért elönti a remény. De annak ellenére, hogy ott volt a családfő is, ez jobbára a nők története. Ők állnak a középpontban. Igazi barátság alakul ki köztük, amit csak a halál szakíthat szét.
El kell mennem Izlandra.
52 könyves kihívás: 15. Egy skandináv regény (bár az írónő ausztrál, a történet Izlandon játszódik)
