Életem első Baricco könyve volt, nem sokkal azután vásároltam, hogy láttam a vele készült interjút a Bestsellerben. Fú, az sem ma volt! A műsorban főleg a Selymet emlegették, de nem bánom, hogy a választásom a könyvesboltban a Novecentóra esett. Épp randevúra mentem, a fiú késett, én vártam a mozi előtt és szinte észre sem vettem, mikor a srác megérkezett, annyira magával ragadott Novecento története. Utólag is bocs.
Sokak szerint Baricco hatásvadász, ömlengő, számomra mégis napjaink egyik legnagyobb élő szerzője. Nem lehet azt mondani, hogy szószátyár író lenne, hisz alig két óra alatt el lehet olvasni az egészet. A hangoskönyv sem hosszabb ennél, pedig zenei betétek is vannak benne. Különleges hangulata, illetve zenéje van ennek a monológnak. Minden alkalommal, amikor olvasom hallom a vihart az óceánon, amit zongorán lovagolnak meg. Hallom a zenét, amit Novecento játszik. Nem is tudom, hogy képes ezt elérni bárki.
Számomra ez a könyv nem csak Novecentóról szól, hanem arról a különleges barátságról, ami ezt a kivételes művészt összeköti Tim Tooney-val, a trombitással, akinek szemén keresztül megismerjük a történetet. Szorosabb megismerkedésük is csodaszámba ment a viharos tengeren és utolsó együtt töltött perceikre pedig nem találni a megfelelő szót. Monológ a monológban. Fájdalmas, andalító, csodálatos. Csak ajánlani tudom a hangoskönyv változatot. Csuja Imre előadja, életre kelti ezt az amúgy is színpadra szánt művet.
Egyébként, a többséggel ellentétben csak később döbbentem rá, hogy film is készült belőle. Tim Roth nagy kedvenc a Guildenstern és Rosencrantz halott óta, mégsem tudtam róla. Előbb hallottam a film zenei anyagát, mint hogy láttam a filmet. Kap is tőlem egy csillagos hatost. Kismilliószor elolvastam, mielőtt megnéztem. Mert féltem megnézni. Ez a könyv nekem túl sokat jelent. Féltem, milyen lesz. Végül nem csalódtam, de ennék ellenére gyakrabban olvasom, mint amilyen gyakran megnézem.
