Nehezen fogalmazom meg a gondolataimat Ari és Dante története kapcsán. De mint a TBR-ban is írtam az első benyomásom a cím alapján az volt, hogy a szüleik nagyon utálhatták őket, ha ilyen neveket adtak nekik. Aztán persze kiderült, hogy nekik vannak a legjobb fej szüleik a világon, a nyolcvanas évek El Pasójában. Megértőek, kedvesek, igazán lehet rájuk számítani és jókor taszajtanak egyet a gyereken, hogy megtegye, amit tennie kell. Mert bár Dante teljesen tisztában van önmagával, Arinak kell egy kis segítség, hogy megtalálja a helyét a világban.
Azt tudtam, hogy a könyv LMBT témát dolgoz fel és kamaszfiúkról szól. Komolyan, nincs kamaszlányokról szóló LMBT könyv? De mikor olvastam az elején, hogy csak 15 éves fiúkról van szó, kicsit megdöbbentem. Olyan kicsik még. Több, mint kétszer olyan idős vagyok, mint ők. Ha nagyon igyekszem, megszülhettem volna őket. Aztán aggódhatnék értük én. A könyv persze nem egy nyárról szól, hanem legalább egy éven át követjük kettejük barátságát és kapcsolatát. Komolyan irigykedtem kettejük barátságára. Ez olyan barátság, ami egész életen át kitart majd, bármi történjen is az évek során. Ha valamiért el is vállnak útjaik, és mondjuk Ari évek múlva felhívja Dantét, hogy szüksége van rá, Dante tuti otthagy majd mindent, hogy segítsen, vagy fordítva. Ami furcsa dolog, mert a két srác elég különböző személyiség. Talán épp ezért egészítik ki egymást olyan tökéletesen. Mert mielőtt ez egy LMBT regény lett, inkább szólt a barátságról és az LMBT nem is volt annyira hangsúlyos egészen a végéig.
Szerettem. Oda akarok menni random ismeretlenekhez, hogy elmondjam nekik, ezt olvasniuk kell, a munkatársamnak tovább is adtam és már olvassa is.. A történet nekem nem kiált folytatásért. Szép volt, kerek, de azért örülök, hogy Benjamin Alire Sáenz írja a folytatást. Ezt is Ari szemszögéből és majd ott veszi fel a történet fonalát, ahol ez a kötet abbamaradt. Nem lennék a fiúk helyében a következőben, az biztos. Aggódom a folytatásért. Ariért és Dantéért. Majd meglátjuk. Állítólag jövőre érkezik.
