molyos adatlap

Wow, nem is tudok mást mondani. Alig pár órája fejeztem be az olvasását és hűha. Gyorsan a végére akartam érni, de újra és újra visszalapoztam, hogy elolvassak egyes bekezdéseket. Szóval a két főszereplőnk Aysel (kiejtése kb. Azel) és Roman depressziós kamaszok. Ne úgy értsétek, hogy kicsit rossz a kedvük, hanem ténylegesen betegek és meg akarnak halni, de egyedül nem mernek, nem akarnak, kell egy társ a bajban, szóval az öngyilkosok fórumán a Sima Átkelésen keresnek az "akcióhoz" partnert. Igen. Nem épp vidám.

A könyv természetesen E/1-ben íródott. Aysel szemszögéből látjuk a dolgokat és az ő szemén keresztül látjuk a családját az osztálytársait, az életét. Az ő görbe tükrén át tekintünk az életére, ami nem teszi boldoggá. Biztos vagyok abban, hogy ez a tükör sokat torzít Folyton szomorú, azt hiszi, mindenki a háta mögött róla, illetve az apjáról beszél és még az egykori barátait is elüldözte. Ehhez képes Roman szinte "normális" életet él. Igaz, a családi tragédia után abbahagyta a kosárlabdát, amit imádott, olykor nem hajlandó kimászni az ágyból, hogy iskolába menjen, de jól eldumál a pincérlánnyal, a kosaras srácokkal és még egy teknőse is van. Aysel nem is érti, miért akar véget vetni az életének. Bár szerintem ahogy egyre jobban megismerik egymást, Roman is ugyanezt a kérdést teszi fel a lánnyal kapcsolatban. Általában nem kedvelem a váltott nézőpontú írásokat, de ebben a könyvben nagyon érdekelt volna az, Roman hogyan éli meg a találkozást Aysellel, belőle mit vált ki a lány, mert Aysel gondolataival és a fekete féreggel folytatott csatározásaival nagyon is tisztában vagyunk. Roman számára is fekete lyuk a depresszió, vagy kosárlabdázóként ő valami sportmetaforát használ rá? Ő is úgy készül a találkozásaikra, mint a lány? Ő is elgondolkozik azon, mi lenne ha?

Nekem az volt az érzésem, hogy mindkettejüket a túlélők bűntudata gyötri. Úgy érzik tehettek volna valamit, hogy elkerüljék a tragédiát, de mindketten a vidámságot/szórakozást választották és most ez gyötri őket, talán ezért érzik úgy, hogy nem lehetnek boldogok. Egyébként ahhoz képest, hogy két súlyos depresszióval küzdő tizenévesről van szó és azt várná az ember, hogy maga a regény is sötét hangvételű és sírbataszító lesz, olykor mégis hangosan felnevettem rajta. Aztán pedig sírtam. Mert a depresszió valahogy kicsit ilyen. Vannak jó pillanatok, de aztán jön a fekete féreg és minden boldogságot felfal és kiöl.

A vége... Valahogy ilyenre számítottam. Nem happy end, de nem is egy újabb minden életet romba döntő tragédia. Külön plusz pont a kötet legvégéért, Jasmine Warga utószava után van pár telefonszám, elérhetőség lelkisegély vonalakhoz. Hatalmas piros pont!

Depressziósnak ezt semmiképp nem ajánlanám. Depressziós személy családtagjainak, barátainak annál inkább. Sokat mutat abból, hogy egy beteg hogyan látja a világát. Köszönöm, uram, hogy nekem átlag kamaszkorom volt és elkerült a depresszió! Ámen.