molyos adatlap

A birtokomban lévő példányt a nagybátyám kapta kimagasló tanulmányi eredményéért és szorgalmáért az általános iskolában 1973-ban. Először a nagyszüleimnél olvastam és nagyon szerettem, aztán szerencsére megkaptam a könyvet és a mai napig gondosan vigyázok rá. Először még nagyon büszke voltam magamra, amiért el tudtam olvasni egyszerre egy fejezetet, ma már egy ültő helyemben végigolvasom a regényt.

A kedvenc részem már kiskorom óta a bevezetés és az epilógus volt. Ahogy Kästner leírja, hogyan született a regény, hogy utazott el nyár közepén a Zugspitzéhez azért, hogy megírja a vidám karácsonyi történetet Gottfried, a pillangó és Eduárd, a borjú segítségével. De nem is ez a leírás volt belőle a fontos, hanem az, hogy elismeri, nem minden gyerek boldog, nem minden gyereknek könnyű az élete és lassan átvezet Jonathan Trotz életén át a gimnazisták világába. Kästner nagyon tudott.

A kirchbergi gimnázium bentlakásos diákjaival ismerkedhetünk meg jobban. Közölük is főleg a negyedikesekkel (13-14 évesek). A kis baráti társaság nem fél a kalandoktól, szembeszállnak a nyolcadikosokkal, karácsonyi színdarabbal készülnek, régen elszakadt barátokat hoznak újra össze, eszeveszett hócsatába keverednek a reálgimnazistákkal és a kis Uli halálmegvető bátorságról tesz tanúbizonyságot. Szóval élik a kiskamaszok tipikus életét a 30-as évek Németországában. Bár mind különböző háttérrel rendelkeznek az iskolában nem számít, ki honnan jött, ki gazdag, szegény, árva, vagy egy nagy szerető család része, mind egyformák és szeretik egymást.

A kedvenceimnél folyton szoros küzdelem van Jonathan Trotz, az író és Sebastian Frank, a tudós között. Bírom az okos fiúkat, ez van. Nem is értem, hogy akkor miért nem az osztályelső Martin a kedvencem.

Johnnynak igaza van, mindig erre jutok a könyv olvasásának végén. Mindig felvidít ez a történet, legyen bármilyen rosszkedvem.

Nevetséges lenne – gondolta Jonathan Trotz –, ha az élet nem volna szép!