Szinte egész végig nem tudtam, mit is gondoljak erről a könyvről. Egyrészt nagyon tetszett a történet és a daimónok, ugyanakkor Lyra nem tartozik a legszerethetőbb karakterek közé a kötet elején. Főként miatta és a szintén nem szerethető felnőttek (főleg Lord Asriel és Mrs. Coulter) miatt nagyjából a kötet egyharmadáig úgy éreztem, ez nem nekem való. Aztán valahogy, nagy nehezen sikerült meggyőznie.
Igazság szerint azzal sikerült mégis megfogni, hogy Pullman rengeteg olyan dolgot meg mert lépni, amit általam olvasott gyerekregények írói nem mernek megtenni. Olykor egyenesen a gulágon éreztem magam és gondolom ez volt a cél. Én is átéltem a gyerekek és daimónjaik szoros összetartozását, amit aztán puff, kegyetlenül odavágva szentségtelenítettek meg a tudomány és vallás nevében. Valami borzalmas érzés volt és ez a bátorság tetszett.
Persze ott voltak a gyiptusok és a boszorkányok is, akik érdekes adalékként járták a világot és őszintén szólva nekem csak a kötet vége felé esett le, hogy a világ, amit látnak az Aurórában, talán a mi világunk (csak a kérdés, hogy nálunk épp milyen évet írnak, mert Lyra világa elég steampunk). Borzasztó volt a végén a bizonyosság, hogy Lyra egy olyan felnőttben sem bízhat meg igazán, akiknek a leginkább kellene mellette állnia és óvnia őt.
