Mikor is olvastam az első kötetet angolul? Talán két hónapja. És végre magyarul is megvolt. Imádom, ahogy van. A fordítással kapott pár árnyalatot a történet, felhívta olyan dolgokra a figyelmemet, amik mellett angolul elsiklottam. Voltak benne telitalálat dolgok. Smúz neve az egyik ilyen. Ha felette ülök napokig, akkor sem jut eszembe soha ilyen találó név.
Szeretem, mikor a fordítás nem vesz el semmit az eredeti szeretetéből. Erre nagyon tudok ugrani, de itt minden megmaradt. Most másodszor jobban oda tudok figyelni az olyan apróságokra, mint egy érintés jelentősége, vagy egy elkapott pillantás a másikról és mind külön fontossággal bír, amire elsőre nem figyeltem fel, hiába értem jól az angolt.
Amit nem értek az az egyik molyos címke, disztópia. Egyáltalán nem tudom felfogni, miért kell szinte mindenre ráerőltetni ezt a jelzőt. Nem disztópia. Fantasy, talán. De nem igaz, hogy egy negatív jövőképet bemutató társadalomban játszódik. Elnyomás persze van, hiszen ez egy Római Birodalom átirat, de egyébként nem igen értem a dolgot. Akkor mi magunk is disztópiában élünk, vagy csak szerintem?
Amúgy pedig ez egy olyan könyv, aminek olvasása közben ha nem vigyázok tele leszek kék-zöld foltokkal. Konkrétan úgy olvasom, hogy fejem verem magam a kötettel az érzelmileg megerőltetőbb részeknél, vagy mikor Arin ill. Kestrel szerintem hülyeséget csinálnak. Ez persze hülye látvány lehet kívülről, aminek elég sok szemtanúja akad, mert nyilvános helyeken, vonaton, melóban verem magam a könyvvel. Pedig azt hittem nem vagyok mazochista, aztán mégis. Szóval széles érzelmi skálán mozgok olvasás közben, élvezem és várom a következő kötetet.
